Eddig sem lehetett azt mondani, hogy unalmas lenne a versenynaptár vagy azt, hogy kevés verseny lenne az év elején a PDC-ben. Ez a tény most sem fog megváltozni, sőt még inkább beindul az élet, ugyanis elindul az idei European Tour sorozat, mégpedig a German Darts Championship versennyel. Fontos sorozat ez, egyrészt mert elég szép pénzeket lehet keresni, másrészt pedig a világbajnokság szempontjából sem elhanyagolható, hogy ki hogyan végez ezeken a megmérettetéseken.
Kicsit most ugorjunk vissza az időben és nézzük meg, mi is történt az eddigi tornákon.
Az első versenyt 2007-ben rendezték meg Halleban. Nem volt egy kis verseny annyi szent, 140 játékossal kezdődött el a torna, köztük olyan nagy nevekkel mint Phil Taylor, Wayne Mardle, Raymond van Barneveld, Bob Anderson, John Part, Ronnie Baxter, Roland Scholten, Colin Lloyd vagy az akkor nagyon fiatal Adrian Lewis. A torna érdekessége volt, hogy ekkor még szettekre játszották a meccseket, nem pedig a ma megszokott legekre. Ahogy az lenni szokott jó néhány húzó név viszonylag korán kiesett, de ezt ugye a PDC berkein belül nem lehet szenzációnak nevezni. Terry Jenkins, Ronnie Baxter és Dennis Priestley például már a legjobb 64 között kiesett, Kevin Painter és Bob Anderson pedig a 32 között fejezte be a versenyt. A legjobb nyolc között Phil Taylor elverte nagyon simán Wayne Mardlet (3-0), Mark Walsh picit szorosabban 3-1-re nyert Kevin McDine ellen. Ez az eredmény maradt a sláger, hiszen Scholten ennyire nyert Barney ellen, illetve Dennis Ovens szintén így verte Colin Lloydot. Az elődöntők egy papírforma és egy meglepő eredményt hoztak. Taylor 4-1-es győzelme Walsh ellen borítékolható, viszont Scholten 4-1-es veresége Ovens ellen nem sorolható a várt eredmények közé. A döntő aztán úgy alakult ahogy várni lehetett, Phil Taylor magabiztosan 4-1 arányban győzött, így az első alkalommal kiírt versenyt a legenda nyerte meg és kaszírozott ezzel 25.000 angol fontot.
2008-ban minden maradt a régiben, már ami a helyszínt, a pénzdíjat és a lebonyolítást illeti. Új arcok azért felbukkantak a versenyen például Peter Wright, Wes Newton, Paul Nicholson vagy Robert Thornton. Sok örömük nem volt azonban, hiszen hamar kiestek, akárcsak Ronnie Baxter vagy James Wade. Ebből is látszik, hogy milyen szeszélyes tud lenni egy-egy verseny illetve versenyző. Feltűnt a mezőnyben egy fiatal holland srác, név szerint Michael van Gerwen is, igaz ekkor még a legjobb 32 között kikapott van Barneveldtől. Nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellett volna, hiszen ebben a körben például Mardle, Mervyn King és Colin Osborne is elvérzett. Egy körrel később volt egy rangadó Taylor és Painter között, előbbi sikerével. Co Stompe elverte van der Voortot, Dennis Ovens kiütötte Barneyt, John Part pedig Peter Manleyt verte meg. A legjobb nyolcban Taylor nem kegyelmezett Wayne Jonesnak és nullára hozta le a meccset, és ugyanígy tett Stompe is, az ő áldozata Steve Hine volt. A tavalyi döntős Ovens fennakadt az Andy Hamilton jelentette akadályon, John Part pedig szoros meccsen 3-2-re nyert Mark Dudbridge ellen. Az elődöntőben aztán összejött a Taylor – Part álomcsata, igaz sok izgalmat nem hozott a meccs. 4-0 arányban Taylor győzött. Co Stompé remeklése folytatódott 4-2-re nyert Hamilton ellen és bement a döntőbe. Ott aztán Phil Taylort is megverte, így a holland játékos húzta be a második German Darts Championship versenyt.
2009-ben ismét Halle adott otthont a tornának, amit most már viszont legekre játszottak. Akkor újnak számító nevek ismét feltűntek, mint például Joe Cullen, Mark Webster, Brendan Dolan, bár a második kört nem élték túl. Az előző évi győztes Stompe már a 32 között kiesett, miután Baxter 6-3-ra megverte. Dudbridge nem tudta megismételni előző évi teljesítményét, Ő is a 32 között esett ki, míg John Part a tizenhat között hajtott fejet Paul Nicholson előtt. A legjobb nyolcban összecsapott az addig magabiztosan menetelő Phil Taylor tanítványával Adrian Lewissal, és le is győzte őt 8-6 arányban. Nicholson továbbra is remekelt, most épp Terry Jenkinst tudta legyőzni elég simán. Ronnie Baxter puskapora viszont elfogyott és csak megnehezíteni tudta van Barneveld dolgát. Heroikus csatát hozott King és Wade meccse, amit előbbi tudott megnyerni 8-7-re. Az elődöntőben Taylor mészárolt egy 9-1-es sikerrel Nicholson ellen. King viszont egy újabb kőkemény csatát hozott össze, ezúttal Barneveld ellen és újra csak minimális különbséggel tudott nyerni. Ezek a nagy csaták kimeríthették a derék Mervyn-t, mert a döntőben sok ellenállást nem tudott kifejteni The Power ellen, és így 11-4 lett a vége, ezzel pedig másodszor lett a torna bajnoka Phil Taylor.
Három év szünet következett ezután, 2012-ben tért vissza a torna a PDC naptárába, ezúttal azonban Berlin volt a helyszín. Akadt változás bőven, immáron 64 játékos kvalifikálhatott a versenyre, végig 6 leg kellett a győzelemhez, és a pénzdíj is erősen visszaesett. De ez persze nem zavarta a játékosokat és játszottak egy jót. Például jót játszott Colin Lloyd aki az első fordulóban dobott egy tökéletes leget. Szintén komoly mutatványt hajtott végre az akkoriban PDC-s karrierjét elindító Kim Huybrechts, aki megverte a korábbi világbajnok Steve Beatont.
Kevéssé élvezhette a versenyt a második körben kieső MvG, igaz ekkor még nem volt olyan kaliberű játékos mint ma. Ez igaz Peter Wrightra is, aki James Hubbardtól kapott ki, illetve a szomorú játékosok csapatát erősítette Part is, aki Terry Jenkinstől kapott egy 6-2-es zakót szintén a második körben. A negyeddöntők között rendeztek egy örök rangadót Taylor és van Barneveld között. Jó csata volt, szoros és kiélezett küzdelem zajlott a felek között, végül 6-5-re Taylor tudott nyerni. Wes Newton 6-3-ra verte Pipe-ot, a PDC-s karrierjét éppen csak elkezdő Dave Chisnall megverte Kinget, Simon Whitlock pedig az addig remeklő Huybrechts-et verte. Phil Taylor az elődöntőben nem bízott a véletlenre semmit, komoly erőlködés nélkül verte meg Newtont 6-3-ra, míg Chizzy a remeklését folytatva legyőzte a Varázslót 6-4-re. A döntőt aztán a rutinosabb Phil Taylor bírta jobban és immár harmadszor emelhette fel a trófeát 6-2-es sikere után.
2013-ban költözött a verseny Hildesheimbe, oda ahol ma is rendezik a tornát. Az összdíjazás 100.000 font lett, amiből 20 járt a győztesnek. A versenyen nem indult el Phil Taylor, illetve nem indulhatott el James Wade, aki büntetést kapott a PDC-től. Így is összejött persze a 64-es tábla, ahol a kiemeltek a Pro Tour ranglista első 32 helyén állók volt. Közülük páran elég hamar ki is pottyantak. Ahogy az lenni szokott. John Part meglepetésre Darren Webstertől szenvedett vereséget, Barney nem kis csodálkozásra Dennis Smithtől kapott ki, Lloyd az akkor még ismeretlennek számító Daryl Gurney ellen veszített, Lewis komoly pofont kapott van der Voorttól, és Gary Anderson sem élte túl az első kört miután lazán kikapott Steve Browntól. A versenyen első kiemelt van Gerwen kiszállt a buliból a legjobb tizenhat között, köszönhetően Andy Hamiltonnak. Gurney viszont sikerrel vette a kört, miután újabb nagy halat fogott, Whitlock személyében. Az észak-ír játékosnak a végállomást a legjobb nyolc jelentette ahol kapott egy kígyómarást Peter Wrighttól. Az öreg róka Steve Beaton sikerrel vette az akadályt amit Hamilton jelentett és a Bronz Adonisz is bejutott a négy közé. Így tett a tavalyi döntős Chizzy is, aki 6-5-re verte Paintert. Richie Burnett lett a negyedik továbbjutó, ő Jamie Cavent verte meg 6-4-re. Az elődöntőkben jó izgalmas meccseket hoztak össze a felek. Chizzy 6-4-re verte Beatont, így zsinórban másodszor tudott bejutni a verseny döntőjébe. Peter Wright pedig karrierje első döntőjére készülhetett miután 6-5-re megverte Burnettet. A döntő azonban nem Snakebite-nak jött ki jobban, konkrétan esélye sem nagyon volt, Dave Chisnall 6-2-re győzött és így megérdemelten lett övé a trófea.
2014-ben kicsit módosult a verseny. Ezúttal a Pro Tour ranglistáról a legjobb 16 lett kiemelt, akik a második körben csatlakoztak. Hozzájuk jöttek a Brit, az európai és a hazai kvalifikációs versenyekről kijutott játékosok, összesen 32-en, így alakult ki a 48 fős mezőny. Az első körben néhány komoly név is táblához állt mint például Klaasen, Barney, Baxter, Terry Jenkins, Michael Smith és Burnett is. Közülük csak Burnett vérzett el az első körben Pipe ellen. A második körben beszálltak a kiemeltek, illetve néhányan kiszálltak. Például a címvédő Chisnall, igaz őt pont van Barneveldel hozta össze a sors. A harmadik kiemelt Wright meglepetésre Wayne Jonestól kapott ki, a negyedik kiemelt Dolan bicskája pedig Justin Pipeba tört bele. Painter nem bírta megverni az öreg Jenkins bácsit, a korábbi BDO világbajnokok csatáját Klaasen nyerte Beaton ellen. Pipe tehát jó neveket győzött le a versenyben és addigi teljesítményére a koronát a negyeddöntőben rakta fel, amikor is John Partot tudta legyőzni 6-3 arányban. Ronnie Baxter óriásit játszott Barney ellen és nyert simán 6-2-re. Gary Anderson és Ian White csatája izgalmasabbra sikerült, 6-4 lett a vége a skót javára. Volt egy barátságosnak nem nevezhető mérkőzés is Klaasen és MvG között. Némileg meglepő módon Klaasen tudott nyerni, így bement a négy közé. Ott azonban fejet kellett hajtania Pipe előtt, és tudomásul vennie a 6-5-ös vereséget. Ronnie Baxter és Gary Anderson csatája sem volt sima meccs, Gary 100 feletti átlaggal tudta csak elverni a derék Ronniet 6-4-re. A döntőben aztán izgalmas és érdekes mérkőzést játszottak a felek, szerencsére ezt már meg tudjuk nézni. Íme:
2015-re immáron 115.000 font lett az összdíjazása a versenynek, ami maradt Hildesheimben és maradt a lebonyolítási rendszer is. A verseny szomorkás érdekessége volt, hogy sem Phil Taylor, sem Raymond van Barneveld nem indult el, de nagy nevek bőven maradtak. Például Gary Anderson, Michael van Gerwen, Michael Smith, Peter Wright, James Wade, Robert Thornton, Brendan Dolan vagy Mervyn King, hogy csak az első nyolc kiemeltet említsük. Az első körben ami a 32 közé kerülésért zajlott túl nagy meglepetés nem történt, John Part korai búcsúját ugyanis ekkor már papírformának lehetett elkönyvelni. A második fordulóban pedig talán az volt a meglepő, hogy a tizenhat kiemelt közül csak kettő, nevezetesen Ian White és Kim Huybrechts búcsúzott, a többiek viszont vették az akadályt. Tehát csak két nem kiemelt játékossal folytatódott a verseny, név szerint Joe Murnannel és Mensur Suljoviccal. Sőt annyira folytatódott, hogy mind a ketten bejutottak a legjobb nyolc közé. Ez a bravúr nem sikerült például James Wadenek aki van der Voorttól kapott ki, vagy épp Simon Whitlocknak akit Thornton vert. A legjobb nyolcban aztán Murnan menetelése véget ért, igaz legalább megszorította MvG-t (6-4 lett a hollandnak). Suljovic azonban tovább lépett innen is, 6-3-re verte Thorntont. Adrian Lewis és Vincent jó szoros meccset játszottak, az angol nyert 6-4-re. A tavalyi döntő visszavágóját lejátszotta egymással Pipe és Anderson, de túl sok izgalom itt nem volt, sima 6-0 lett Garynek. Az elődöntőben sem lassított a skót, Adrian Lewisnak csak két leget engedett így készülhetett az ellen a van Gerwen ellen aki 6-1-re mosta le Mensurt. A döntő aztán remekül sikerült. Gary 103-as átlagot dobott össze, de ez kevés volt a címvédéshez, mert van Gerwen 117,94-es átlagon zárt. UFO darts volt. Érdemes megnézni.
A 2016-os verseny nekünk magyaroknak közel áll a szívünkhöz. Ugye tudjuk miért. Ha valakinek mégsem esne le a húsz filléres akkor elmondom, hogy ez volt az a verseny ahová Végső János ki tudott jutni, miután van Barneveldet legyőzte. Nagy teljesítmény volt. A versenyen azonban „Morzsinak” nem jött ki a lépés és az első körben kikapott Darren Johnsontól, de nincs miért szégyenkeznie. Annál is inkább nincs, mert például a korábbi világbajnok Christian Kist is az első körben kiesett, de szintén itt bukott el van der Voort, King, Kyle Anderson és Brendan Dolan is. Ebben a körben született meg a verseny legjobb átlaga egyébként, Steve West 109,98 pontot zárt. Ja és pont testvérének Tonynak dobta. A második fordulóban ismét kihullott pár kiemelt, nem is akárhogyan. Whitlockot nemes egyszerűséggel leradírozta Pipe (1-6 az ausztrál szemszögéből), Michael Smithet 6-3-ra verte Mark Webster, Benito van de Pas simán kikapott Cristo Reyestől, Stephen Bunting ritka rossz játékát Steve West büntette, míg Gerwyn Price a jóval esélytelenebbnek tartott David Pallettól kapott ki. Azok akik a tutira fogadtak ezeken a meccseken gondolom majd felrobbantak. (Ahogy én is).
A harmadik körben akadt igazi szenzáció is. Nevezetesen Daryl Gurney győzelme MvG ellen. Sokan felkapták erre a fejüket. Kim Huybrechts veresége Steve Westtől szintén meglepő volt, igaz nem annyira mint az előbb említett mérkőzés. Kiváló meccset játszott egymással Cristo Reyes és Jelle Klaasen, és hiába dobott 103-as átlagot a spanyol, a holland tudott nyerni 6-2-re, köszönhetően Cristo bénázásának a duplákon. A legjobb nyolc között véget ért a West varázslat, Alan Norris nem hagyott esélyt a szimpatikus Westnek, aki a torna meglepetés embere volt. Gurney nem tudta megismételni azt a játékot amit a holland világelső ellen bemutatott, így vereség lett a vége Suljovic ellen. Jelle Klaasen közel járt a százas átlaghoz, de picit lemaradt róla, de így is 6-3-re elverte Joe Cullent. Mark Websternek nem sikerült harmadszor is kiemelt játékost vernie, ezúttal Chizzy bizonyult jobbnak, sőt sokkal jobbak, lévén 6-2 lett a vége. Az elődöntők jó csatákat hoztak, legalábbis én nagyon élveztem őket. Alan Norris és Mensur végtelenül kiélezett, fordulatokban gazdag meccset játszottak, hajszállal az angol tudott nyerni. Klaasen és Chizzy meccse 6-4 lett, de itt is elmondható ami a másik elődöntőre is igaz: minden játékos továbbjuthatott volna ha a nüanszok máshogy alakulnak. De ugye a sportban nincs ha, így jött a Norris – Klaasen döntő, ami után biztos volt, hogy új bajnokot avatnak a versenyen. Ez a bajnok pedig Alan "Chuck" Norris lett.
