Új sorozatba kezdünk az oldalon, amelynek nem más a célja, mint hogy - a mai naptól kezdve a világbajnokság kezdetéig - minden nap górcső alá vegyünk egy évet a PDC viszonylag fiatal történetéből, és bemutassuk az eddig lezajlott világbajnokságokat a kezdetektől, egészen a tavalyi esztendőig. Részesei lehetünk annak a folyamatnak, amely során a Tizenhatok közössége kiemelkedett az árnyékvilágból, és elindult egy olyan úton, amely ma már emberek millióit mozgat meg. Megmutatjuk, hogyan fejlődött a világbajnokság rendszere 1994-től, és írunk még sok más, érdekes dologról is. Reméljük, ez a retrospektív visszatekintés sokakban felkelti az érdeklődést szeretett sportágunk iránt, és decemberben odaszegezik magukat a televízió elé, hogy minél többször hallják majd azt a szóösszetételt, amely a játék kezdetére hívja fel a versenyzőket. Szóval: GAME ON!
Elöljáróban annyit, hogy sok szempontból volt különleges a 2002-es világbajnokság. A sörgyártó Skol cég utoljára szponzorálta az eseményt, így ez volt az utolsó 2002 Skol World Darts Championship. Ahogy évről-évre ezúttal is nőtt a pénzdíj, de most elég jelentős volt az ugrás, 200 ezer font lett az összdíjazás.
Először rendeztek úgy tornát, hogy nem nyolc, hanem már 16 kiemelt volt a 32 fős mezőnyben és bizony elég ritkán esett meg előtte is, utána is, hogy 16 kiemeltből csak kettő, ráadásul a 15. és a 16. esett ki rögtön az első körben. A korszak legnagyobb zsenijének menetelését is megszokhattuk már, de az, hogy valaki öt meccsen csak két leget bukjon, az utolsó három meccsét pedig nullára nyerje, ez is szenzáció volt Phil Taylortól.
De menjünk sorba az eseményeken. A 2001-es évben, a korábbi évekhez képest megint két Premier tornája volt a szezonnak. A World Matchplayt Phil Taylor nyerte úgy, hogy a legszorosabb meccse (három ilyen is volt a tornán) nyolc legnyi különbséggel ért véget, a döntőben 18-10-re legyőzve Richie Burnettet. A World Grand Prix-n azonban óriási meglepetés született, Kevin Painter már első körben 2-1-re legyőzte Taylort, aztán sorra estek ki a nagyok, a végén John Lowe és Dennis Smith is, így a Alan Warriner-Roland Scholten döntő 8-2-es végeredményt hozott.
Taylor azért megnyerte kedvenc észak-amerikai tornáját a Golden Harvest North American Cupot. Érdemes végig nézni, kik győztek a első kategóriás PDC tornán a vb előtt: Keith Deller, Peter Manley, Roland Scholten és Lee Palfreyman. És a Welsh Openen feltűnt egy fiatalember, az akkor 32 éves skót, bizonyos Gary Anderson, aki pályafutása első komolyabb eredményét érte el. Azt is érdemes feljegyezni, hogy a 2001-es év végén Alan Warriner vezette a PDC világranglistáját
Alaposan emeltek a pénzdíjakon is, hiszen a 2001-es 124 ezerhez képest már 200 ezret osztottak szét, mégpedig úgy, hogy a győztes 50 ezret, a második 25-öt, a két elődöntőben vesztes 12 500-12 500 fontot kapott. 100 ezer járt volna a kilencnyilasért, de az megint elmaradt.
Így nézett ki a kiemelés:
Alan Warriner- Phil Taylor
- Rod Harrington
- Peter Manley
- Dennis Smith
Roland Scholten
John Part
Richie Burnett- Denis Ovens
- Steve Beaton
- Dave Askew
- Ronnie Baxter
- John Lowe
- Dennis Priestley
Jamie Harvey- Alex Roy
Ahogy fentebb említettük az első körben a két utolsó helyre rangsorolt búcsúzott. A skót Jamie Harvey veresége Shayne Burgesstől (ráadásul 4-3-ra) nem is akkora meglepetés, mert Burgess éppen akkor ért karrierje csúcsára, Harvay pedig inkább lefelé. Az Alex Roy-Colin Llyod (2-4) meccs végeredménye pedig annak tükrében, hogy Llyod aztán egészen az elődöntőig menetelt, cseppet sem meglepő.
Phil Taylor Paul Williams ellen kezdett, majd a már említett Shayne Burgess ellen folytatta. És Burgess volt az utolsó ezen a tornán, aki legalább szettgyőzelemre képes volt a "The Power" ellen, na de mit művelt Taylor? Döbbenetes 111,21-es átlag, 5-0-ig egyetlen leget sem engedett Burgessnek, kétszer 10, kétszer 11 nyillal fejezte be a meccset, egészen fantasztikus játék volt, amelyet érdemes visszaidézni.
A második körben aztán hullotak az esélyesek, az első kiemelt Alan Warriner, az ötödik Dennis Smith, a harmadik Rod Harrington és a hatodik Roland Scholten is elvérzett. Lassan John Lowe csillaga is lebukott a zeniten, Peter Manley-től kapott ki izzig-vérig nagy csatában 6-5-re, míg John Part lenullázta Steve Beatont.
A negyeddöntőtől beindult a Taylor-henger, John Part csak lesett nagyokat, 0-6 és 100,23-as Taylor-átlag. Miközben Dave Askew megint elintézte, hogy Phil útjába kerüljön, a felső ágon pedig Richie Burnett készülődhetett haza a Lloyd elleni meccs után, Manley pedig Ronnie Baxter ellen menetelt tovább. Taylor Askew-nak sem hagyott esélyt, míg Peter Manley életében másodszor, pechjére megint Taylor ellen döntőbe jutott.
A finálé semmi különlegeset nem hozott abban a tekintetben, hogy ha valaki egy hosszú és izgalmas meccsre vágyott. Még a Guardian is megjegyezte egy korábbi cikkében, hogy ásítás is volt a nézőtéren, persze mindezt csak képletes formában. Egy biztos, a hét nyert szettig tartó csata könnyedén, 75 perc alatt ért véget.
És a meccs után jött az az emlékezetes eset, amikor Manley nem volt hajlandó kezet fogni Taylorral, elrakta a nyilait, nem gratulált, hanem lesétált a színpadról. Viszálya Taylorral az eset előtt és után is megismétlődött (majd a 2006-os vb-n ismét), és bár jó természetű, kedves figurának tartották több játékossal is összetűzésbe került.
Emiatt egy idő után a szponzorok is kihátráltak mögüle, a Pro Tour kártyáját is elveszítette. Bár szeretett volna visszatérni, ez nem sikerült, most egy kis North Yorkshire-i városkában működtet fogadóirodát. Amúgy meglehet érteni Taylorral szembeni frusztrációját, 25 egymás elleni meccsből csak hármat nyert meg.
Könnyű csata volt a sorrendben nyolcadik PDC, összesen 10. Taylor-világbajnoki címért, de talán Barry Hearn, a PDC elnöke örült neki a legjobban. A sportvezető, aki mellesleg akkoriban a Leyton Orient futballklub elnöke is volt, gyorsan összekapta magát és rohant a csapata meccsére. Még időben odaért az ünneplésre, a Leyton legyőzte a Portsmouth-t az FA-kupában.
Aztán jött a 2003, és hirtelen történt valami szokatlan...
Olvassa el a sorozat korábbi részeit is:
1. rész: 1994 - Az első lépések
2. rész: 1995 - Legenda születik
3. rész: 1996 - A Taylor-éra kezdete
5. rész: 1998 - Új név és régi lendület
6. rész: 1999 - Új seprű jól seper?
